Vida Kamilla:
JÁRT UTAT JÁRATLANÉRT

    Május 16. péntek. Normális esetben épp a tölgyfaasztalnál ülve majszolnám a nagyi-féle gőzgombócot, de levelem érkezett. Nagy, sárga boríték, eltakarja apró tenyerem. A kék tintával írott címzés egyértelmű:

Márai Sándor 6 és 4 évfolyamos Internátus
Budapest
Veresszárnyú keszeg utca 110.

Vasvári Katinka részére
Budakeszi
Holdfény köz 44.

    A betűket határozottan vésték a nyirkos papírra, egyenletes ritmusban dőlnek jobbra. Sosem szoktam levelet kapni. Néha-néha ugyan bedob Szabi, a szőke, mosolygós postás egy-egy póni klubos értesítőt a nevemre, melyeket kellemetlen szagú, foszló újságpapírra nyomtattak és arról regélnek, hogy én lennék a világon a legboldogabb kislány, ha csatlakoznék ehhez az országos mozgalomhoz. Hát nem is tudom. Ebben valamiért kételkedem, de félreértés ne essék, nem szeretném lenézni azon kortársaimat, akiket ilyen táviratok lázba hoznak.

    De ez most más, fontos. Látszik a levélen, hogy legszívesebben kiugrana a borítékból és ordítozva, parádézva közölné mondandóját - akár egy rivalló a Harry Potterben -, mert halaszthatatlan, és mert nekem szól. Csak, és kizárólag nekem. De várok még. Nincs merszem a nagy gondossággal megcímzett, leragasztott küldeményt egy pillanat alatt felbontani, hogy kipottyanjon a tölgyfaasztalra az igazság. Az igazság, amitől tulajdonképpen minden ember a legjobban fél. A dédim szerint, jobban, mint a haláltól. Ott heverne közönséges pózban - a gőzgombóc és a három deci szörp mellett - pucéran az igazság, úgy, hogy egy kiváló festőmester is szégyenkezve készítené el az aktot.

    Az én igazságom.

    Előtte inkább okosabb volna, még egyszer utoljára elsakkozni az eshetőségeket, mit kismilliószor megtettem már. Ha az áll benne, hogy IGEN, akkor a játék nemigen igényel sok fejtörést. Egyszerűen vége szakadna azoknak a napoknak, - akár a nagyim fenyőzöld színű cérnájának-, mikor undorító, összenyálazott szotyola héjakkal felszórt úton kell bemennem mostani iskolámba. A hatás kedvéért a templomsarkon páran az arcomba fújják a legolcsóbb típusú cigaretta füstjét, amire még futja az uzsonna és a buszbérlet mellett. Elérkezik a vasrácskapu a lépcsőkkel. Elbotlom, mert mindig elbotlom. Ez egy törvényszerűség. Persze felzendül erre rögtön a nyolcadikos fiúk nevetőkórusa. Öblösen, gúnyosan, teli torokból. Hírből sem ismeri ez a kacaj a vidámságot, azaz a nevetés lelkét. Ez már csak így megy, ha Katinka elbotlik, nevessünk. Az osztályba beérve senki sem köszön vissza, kivétel persze, akinek hiányzik a történelem háziból a hármas feladat, a párosítás, és feltételezi rólam, hogy elkészítettem.

    Körbemegy az osztályon a legfrissebb tinimagazin. Én a szokásos mozdulattal átlendítem az előttem ülőnek. Nincs benne olyan zene, amilyeneket én hallgatok. Meg igazából semmilyen zene nincsen benne, csak az, hogy Dzsásztin Rokvúd épp kinél hódít, hibátlan mosolyával, ami a fogkrémes tubuson is ott virít. Ez sem minősítés. Csak nem érdekel. Az ő dolga. Mosolyogjon nyugodtan, szép dolog az. A tanárnő belép. Halkan elmotyogja, hogy második lettem a versmondón, beírja az ötöst a naplóba, az osztályban gyanúsan sistereg végig valami… S... St… Str… Stré… Stréb… Strébe… Stréber… Már nem érint meg. Tavaly még volt olyan, hogy elpityeredtem a wc-ben. Most már nem. Nincs értelme. Ez nem fog változni. Hat év után… Á, dehogy. Nem jelentem ki persze, hogy az én iskolai életmódom kizárólag a többiek hibája. De máshol igenis vannak barátaim. Akik szeretnek olvasni és hallgatnak klezmert, meg alternatív rockot. Vagy, ha azt nem is, legalább nem sisteregnek, mint rántott hús az olajban.

    A büfében én vagyok mindig az utolsó, már automatikusan odaállok. Pár éve még próbálkoztam azzal, hogy tartom a helyem, de Katinkát mindenki félrelökheti. Aztán mikor észrevettem, hogy a cipőim idő előtt elnyűtt állapotba kerülnek a büfés “lábhadakozások” miatt, úgy döntöttem megkönnyítem a sajátom és a többiek életét is.

    Ha IGEN, akkor ezeknek a dolgoknak vége. Elég lesz nekik 24 szék az osztályban, nem kell még egyért pluszba leküldeni Papp Edvint, aki ezért mérgesen morog és cifrákat mond.

    És mi van, ha NEM?

    Ha kegyetlenül ott áll ez a szó. Nemes egyszerűséggel: mély sebet ejt a gyomromon, és forgatja a rozsdás kést, amíg végre teljesen megértem, hogy maradjak csak a fenekemen, hisz semmi keresnivalóm a Máraiban. Gyenge vagyok hozzá. Gyenge és ostoba. És a 100 pontból alig 20-at gyűjtöttem. Mert pontos j-vel írtam a gólyát. Félrelök, letaszít a székbe. Egyél csak gőzgombócot. És ezek után még több lesz a szotyolahéj, fájóbb a botlás a lépcsőn, öblösebb a hahota, még némábbak a köszönések, közönségesebbek a zenei ifjúsági magazinok. A tanárok csak rosszallóan ráznák a fejüket: látod, látod, jó helyen vagy itt: Járt utat járatlanért, el ne hagyj! Száz rántott hús halkabban serceg a belvárosi üzemi konyhán, mint az a szó: Stréber! Papp Edvinnek széket kell hozni… Papp Edvin… Szék… Stréber… Szotyola héj… Lépcső… Büfé… Papp Edvin… NEM.

    Persze, ha felvennének, akkor sem lenne garancia, hogy 20 igaz barátot találok már szeptember elsején. Nem is erre vágyom. Újra. A változás szelére. Hisz ennél rosszabb nem lehet. Nem utálhat engem ennyire Sors bácsi.

    Már nem olyan vad ez a levél. Gyengéden szemlél engem, szelíden arra ösztökél, hogy kinyissam. Nemsokára… Ígérem, mindjárt megteszem. Ez a sors ördögi játéka. Ha már nagy, és hangzatos szavakat használunk. Nyisd, vagy ne nyisd. Bár, azért… Nem minden kenhető a sorsra. Vannak pillanatok, mikor sodródunk, mint egy gyenge csontozatú hal, a hánykódó óceánban, de hát… Lenne értelme így bárminek? Ha egy dologra rá lehetne fogni az összes hibát. Tehát…? Mi az igazság? A létező legfélelmetesebb lény. Most ott hever a borítékban. De az alakja változó. Legközelebb ki tudja, hogy fog előttem állni. Talán a piacon a krumplit áruló néni képében, akin látszik, mindig is látszott, hogy valami isteni titkot tud, amit mások nem. Fátyolos tekintet… Egyszer talán elmondja.

    A függöny felbuggyosodik. Ezek szerint fúj a szél. A változás szele…

    Könnyen nyílik.

    Kedves Katinka, örömmel értesítjük, hogy…

    IGEN.

    A szél tovább süvölt. Egyre erősebben. Kinn az udvaron hajlongnak a fenyők.

    Isten bölcs. És tehetséges író.

VISSZA