Szarka Erika:
HALÁLOS TÉVEDÉS

    Fülledt nyári éjszaka kísérte a kapuig Zsuzsát. Későn érkezett haza, Laci már aludt. Óvatos macskaléptekkel először a konyhába ment.

    “Milyen boldog vagyok! Vajon Laci mit fog szólni? Mostanában gyakran alakultak ki parázs vitáink, ez az őrült féltékenysége kezd túlzottan elhatalmasodni rajta. Pedig igazán csak egyszer… Csak akkor egyszer fordult elő, hogy elragadott valami addig ismeretlen, őrült energiával a vágy. Most sem értem mi történt velem. Péter, ahogy nap, mint nap találkoztunk a műteremben, egyre mélyebben fészkelte be magát a zsigereimbe. Nem az esze, vagy az élete hatott rám fékezhetetlen erővel, ahogy Lacinál, ő nem a szívembe költözött az első perctől fogva, hanem a testembe, a ki nem élt vágyaimba, amit Laci mellett még sosem éreztem. Hibát követtem el, mert képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak, csak hagytam, hogy ez a lávafolyam elöntse minden idegszálamat, felégesse az összes eddig eltitkolt és elfojtott érzékiségemet. Szükségem volt rá, már olyan hosszú évek óta nem éreztem ilyet. De a szívemben akkor is csak Laci van, őt szeretem az első perctől fogva. Olyan tehetetlennek érzem magam, hogy nem tudom vele ezt megértetni, ezt az egy félrelépést, ezt a tragikusan szép gyönyört. Mit tegyek, hogy ismét érezze, csak ő számít nekem? Talán majd ezután minden másképp lesz.”

    Kis rést húzott a sötétítő függöny markos szorításából, hogy a felhők között bújócskázó hold ezüst fényében még megfürdesse fáradtan is boldog arcát, mielőtt elalszik. Csendes mozdulatokkal magára húzta a takarót, pedig legszívesebben most azonnal felébresztette volna Lacit. “Majd reggel! Akkor minden másképp lesz már!”

    Laci nem aludt, mégsem reagált semmit felesége mocorgására, nem volt kedve beszélgetni vele. Még mindig bántotta ez az eset, mely teljes sötétségbe lökte őket, és hosszú ideig okozott bánatot, meg nem értést mindkettejük szívében.

    “Vajon gondol még rá?” Töprengett a férfi, miközben az ablaküvegen az éjszakai fények játékát figyelte. “Micsoda ostobaság! Persze, hogy gondol rá! Érzem minden mozdulatában, minden simogató közeledésében. Leblokkolok tőle, felőröl a tudat, hogy nem tudom neki megadni azt, amire vágyik, hogy az összes együtt töltött pillanatban ott lüktet az ereimben az, hogy én kevés vagyok neki. Olyan furcsa megint, mint akkor. Azt is megéreztem, amikor már rögtön az első alkalommal hazudtak nekem mind a ketten! Ott, Péter műtermében, ahova én vittem el őt! Péter egy kiállításra készült, modellt keresett, de persze ezt is az utolsó percre hagyta! Zsuzsa meg…! Szívesen mondott igent a késői felkérésre, sosem tud nemleges választ adni, mindig mindenkit megsajnál, képes egyszerre ezer dologgal foglalkozni. Eleinte csak pár órát töltött Péternél, aztán egyszer Zsuzsa felhívott, hogy kicsit elhúzódott a munka, de siet haza. És én elhittem! Mindent elhittem nekik! Mert el akartam hinni. Akkoriban nekem is sok megrendelésem volt különböző galériák részére, nem maradt elég időm sem a “normális éltre”, sem Zsuzsára. A közeledéseit elutasítottam, vagy úgy tettem, mint aki észre sem veszi. Gyakran értem haza fáradtan, ilyenkor inkább a nyugalomra vágytam, csendes ölelésekre, nem Zsuzsa felfokozott érzelmi lángolásaira. Fiatalon házasodtunk össze, talán túl korán is, de a szerelem olyan erősen tartott minket egymás mellett, hogy nem tudtuk elengedni a másik kezét. Ő már az egyetemi évek alatt is folyton tagja volt mindenféle szervezetnek, klubnak, hol ide ment, hol oda, teljes ellentétben velem. Én csak a képeim között és a zajos társaságok nélkül érzem jól magam. Mégis mindig szerettem őt, mindig is ő jelentett nekem mindent. Még aztán is, hogy néhány héttel ezelőtt megláttam őt egy kávéház teraszán Péterrel. Akkor már biztos voltam benne, hogy van köztük valami, és ő nem tagadta le. Egy rövid időszakról beszélt, amikor elvesztette a kontrollját az érzései felett, de már megbánta. Nem érdekelt, engedtem. Menjen csak! Aztán úgy gondoltam, ha változtatok, majd a helyzet is változik. Péter sportos, férfias alkat, hát én is elkezdtem edzeni. Amikor Zsuzsáért jött autóval, csak annyit mondtam vigyázzon magára. Nem rendeztem jeleneteket, nem kértem számon semmit, nem kértem tőle, hogy maradjon itthon. Becsuktam a füleimet, olyan megalázónak éreztem volna a magyarázkodásait. Lehet, hogy ez volt a baj. Sohasem tudtam kimutatni, hogy mit érzek, mit gondolok, a festés az egyetlen, ahol ki tudom fejezni önmagam. Voltak percek, amikor úgy éreztem, el fogom veszíteni őt, szívem minden dobbanása azt sikította, hogy tennem kellene valamit, de nem tudtam mit, vagy ha éreztem is, nem tudtam hogyan. Mint férfi, megbuktam.

    Péter most, hogy elkészült a képpel, még mindig sokszor keresi Zsuzsát. És ő nem tud, talán nem is akar neki nemet mondani, figyel rá, hallgatja őt, persze csak, mint barátot, ahogy ő mondja. Pedig én látom, hogy minden lélegzetével egyre mélyebben szívja magába azt a férfit. Néha úgy érezem, belehalok. Nem tudom, még meddig bírom ezt a kínzó gyötrődést, ezt a pokoli átkot, mely úgy hatalmasodik el lassanként rajtam, mint egy pusztító dögvész. Miért teszed ezt velem? Miért kell ő neked jobban, mint én? Miért kell ez az álságosság nap, mint nap?”

    A férfi izmai erősen megremegtek, ahogy a gondolatai egymást űzték, nem lelte már a nyugalmát sehol. Elborult szemekkel figyelte a mellette alvó feleségét, kinek szája szegletében a bájos mosolyt is Péter iránti vonzalmának gondolta. Nem bírta tovább. Zsibbadt elméjét elhagyta a józanész. Nagy párnáját először maga elé szorította, majd egy hirtelen lendülettel Zsuzsa arcára tapasztotta, és nem engedte el onnan hosszú percekig. Könnyek csorogtak a szeméből, reszkettek erőtlenné váló karjai, válla meg-megrándult a feltörő érzelmek súlya alatt. A nő teste görcsbe rándult, lábai, karjai megfeszültek, aztán lassan ismét elernyedtek, mint aki békésen alszik tovább.

    A férfi visszatette a párnát a helyére, megsimogatta felesége arcát, elrendezte összekuszálódott hajszálait, a gyűrött ágyneműjét, keze féltőn, szeretőn gondoskodott Zsuzsáról.

    “Ugye tudod, hogy én mennyire szeretlek? Te voltál, és te leszel mindig számomra a legfontosabb! Most már mindig együtt leszünk, boldogan, csak mi ketten!”

    Laci sokáig figyelte Zsuzsa élettelen testét, arcának mozdulatlanságát, örök álmának békéjét. Megtépázott lelkét a megnyugvás töltötte el, ám egy új, szokatlan idegesség érzése is fojtogatni kezdte.

    A pirkadat világos sugarai keskeny fénycsíkot vetítettek az ágyra. A férfi felkelt, elhúzta a sötét éjszaka minden nyomasztó titkát a függönyökkel együtt, hogy új élet, új nap köszöntse őket. Ránézett Zsuzsára. “Milyen gyönyörű vagy még mindig!” Kiment a konyhába, ahol rögtön észrevett az asztalon egy papírcédulát, amit felesége hagyott neki ott az éjszaka. “Új élet dobog a szívem alatt, gyermekünk lesz! Szeretlek, ahogy mindig is szerettelek, ahogyan soha senki mást nem fogok szeretni! Nekem mindig te voltál és te vagy most is az egyetlen nagy szerelem. Péter nem jelentett számomra semmit, ami egyszer megtörtént tudom hiba volt, ez a tévedés ébresztett rá, hogy nem a vágyak a fontosak, hanem ami a szívben él, és ott te leszel mindörökké. Zsuzsa”

    Laci megtántorodott az asztal mellett, szíve vadul dobogott, karját maga mellé ejtve hullott ki kezéből a vallomás, akár egy őszi rozsdás falevél az árokszélen.

VISSZA