Ruszó Luca Réka:
HONTALAN VÁNDOROK ÉNEKE
Tép a hajnali szél, mint
ezernyi kés,
Kopár puszta mered reám csöndesen,
Álmodd meg jövőm, oh, fenséges jelenés,
Míg fáradtan lehunyom két szemem!
Szomorú szívem emberben nem
remél,
Választ csupán az égiektől várok,
Hol Isten szava az egy igaz menedék,
Hol ezer csillag ránt selyemfonálon.
Tollamba tintát mindig tőlük
kérlelek,
Érzésekért, rímekért könyörgök,
Kinek Múzsája a Hold és az Istenek,
Nem lelhet nyugalmat emberek között.
Rejtőzöm erdők s völgyek
titkos árnyán,
Halódó hitekből építek várat,
Beszélj hozzám, oh, faragott Bálvány,
Néma ajkadról olvasok le választ!
Leszek fakó, ügyetlen
marionetted,
Míg kristályos szemeid szebb jövőt súgnak,
Vak ábrándokban is kitartok melletted,
Együtt mozdulok a megrezzenő húrral!
Nyíló pilláim bársonyos
fényekre hullnak,
Angyali glóriák ülnek víg nászt az égen,
Nyugszanak csöndesen a régi, poros utak,
Gyöngéden terel tova tűnő őszi éjjel.
Lépteim kötöttek, időm
párolgó tócsa,
Ezüstös csók pihen hószín arcomon,
Mint gyönge hullám a mozdulatlan tóban,
Észrevétlen szórom el nyomdokom.