Rátkay Edit:
A MINDEN PERC ÖRÖME

    Enikő szobájában feküdt, s míg tekintete a könyvsorokon cikázott, végiggondolta az elmúlt év eseményeit. A vidám szilvesztert követően, két napos rutinműtétre készült, melynek végrehajtását egy jó hírű kórházban vállalták.
    - Pár nap és itthon vagyok! Ne izguljatok! – mondta idős édesanyjának, majd hűséges kutyájához fordult.
    - Vigyázz az anyukámra és a házra! Sietek haza.


    Nem így történt. Két hónap múlva, harminchat kilóra lesoványodva hozták haza. Egy apró kis komplikáció miatt súlyos hasnyálmirigy-gyulladással küzdött. Nehéz, fájdalmas időszakot élt át. Az akkor három éves unokája sokat segített a küzdelemmel teli kórházi napok nehézségeinek elviselésében. Minden nap édesanyjával kis levelet küldött. A hófehér papírokon éles, színes vonalak fogócskáztak. Ezek a szeretet vonalai voltak. Minden kis görbületéből, egyenes vagy félrecsúszott vonalaiból sugárzott a féltés, a tiszta, őszinte gyermeki szeretet. Ennek láttán Enikő fájdalmai csökkentek, s gyógyító melegség járta át fájó testét. Amíg erre gondolt akaratlanul is megjelent arcán a két hónapja távolmaradt vendége, a mosoly. De gyorsan el is tűnt, s fájdalmas borzongás kerítette hatalmába, amikor hazaérkezésének első napjára gondolt. Fáradtan került ágyába, s míg kutyája örömében kezét nyalogatta, édesanyja odaadó boldogsággal arcát simogatta, elaludt. Félálomból ébredve unokája apró, de gyors lépteit hallotta, ahogy szobája felé tart. Izgatottá vált személyes találkozásuktól. Lassan hanyatt feküdt, s így várta szeretett kis huncutkáját. Réka viszont szobája ajtajában megtorpant. Rémült szemekkel ágya felé nézett, s amilyen gyorsan érkezett, oly sebesen távozott. Pár perc múlva édesanyjába kapaszkodva, s annak kedves invitálására, bizonytalan léptekkel tért vissza. Szemében a döbbenet látszott.
    - Gyere, ne húzasd magad! A mama már nagyon vár.

    Réka megfeszült izmai csak akkor lazultak, amikor látta, hogy édesanyja boldogan öleli, és finom apró csókokkal üdvözli az ágyban fekvőt.
    - Jó, hogy végre itthon vagy, - mondta, és óvatosan felültette Enikőt.

    De a gyenge test visszazuhant a biztonságot nyújtó ágyba. Unokája úgy ment el, hogy meg sem érintette, hangját sem hallatta.

    Távozásukkor Enikő megkérte édesanyját, segítsen kijutni a fürdőszobába, ahol egy nagytükör állt. Ez nem volt könnyű feladat. Még kutyájuk is segítségükre sietett. Nagy testét szorosan gazdája oldalához nyomta, nehogy eldőljön. Így hármasban imbolyogva elérkeztek a fürdőszobához. Ez a négyméternyi séta fizikailag nagyon megviselte Enikőt. Egész testében remegett és olyan gyorsan kapkodta a levegőt, mint annak idején száz méter gyors után. Amikor belepillantott a tükörbe és meglátta mezítelen testét, két kezével eltakarta szemét és felkiáltott.
    - Uram Isten! Jézusom!

    A nagytükör feltárta teste igazi valóját. Piszkafák tartottak egy téglatestet, amelyen két cérnavékony bőrdarab lógott, s a fölötte ingó labdaszerű formából sötétbarna, mélyen ülő szempár próbálta jelét adni az életnek. Lassan arcáról leengedte kezét, s végigsimította lesoványodott testét.
    - Ezért fordult vissza az én kis huncutkám. Megrémült a látványtól. Nem csodálom. Én sem ismerek magamra. Mikor fogok rendbe jönni? - tette fel a költői kérdést.

    A mindig optimistán gondolkodó Enikő, a szeretet meleg otthonában úgy gondolta, pár hét alatt összeszedi magát. De a tükör szembesítette a valósággal. Bizakodása egy pillanat alatt elszállt. Az elkövetkező napokban rossz lelkiállapotba került. Tudta, hogy a gyógyszertári tápszertől, ami napi tápláléka, nem fog változni helyzete. Nem nyeri vissza erejét. Enni viszont nem tudott. Kifordult az étel a szájából. Édesanyja minden nap meleg étellel próbálta evésre bírni, kísérlete viszont sikertelen volt. De őt nem csak ez keserítette el. Lánya elől eltitkolta az egymás után érkező leveleket, melyekben a megrendelők jelezték, nem tudnak várni Enikő felépülésére, így a folyóiratokat, havi lapokat más kiadóhoz viszik. Egy-egy könyv megjelenését még csúsztathatják, de sokáig azokkal sem várhatnak. Egyszóval, lánya vállalkozása csődbe ment. Tartalék pénzük fogytán volt, és az ő ötvenegyezer forintos nyugdíja, amelyet negyvenévi fotólaboránsi munka után kapott kevésnek bizonyult az addig megszokott életvitelhez. Unokájának, aki két kislányával gyes-en volt nem szólt anyagi gondjaikról. Felháborítónak tartotta, hogy Enikő táppénze csak három havonként érkezik.
    - Nem tudom, hogyan gondolják odafönt, - panaszkodott a postásnak, akivel az évek során kedves kapcsolat alakult ki. Nem is lehetett másként. A postás minden alkalommal, vidám füttyével jelezte a ház lakóinak, hogy megérkezett. Zengett a ház e vidám hangoktól. Egyik alkalommal elmaradt a füttyszó. Enikő édesanyja kedvesen megkérdezte.
    - Nocsak, nocsak! Hol maradt a vidám madárcsicsergés?
    - Óh kedvesem! A fogammal együtt elvitte az egér, de ne féljen, a füttyömet még visszaszerzem, s mindketten hangosan nevettek. Amikor viszont lánya vetette fel, hogy kevés a pénzük a megélhetésükhöz, édesanyja szokásához híven azt mondta:
    - Tudod mindig lesz valahogy! Bár most hiába mondom, amit ilyenkor emlegetni szoktam: amíg van kenyér és krumpli, addig nincs baj, mert egyiket sem eszed meg, pedig az orvosod szerint már natúr csirkemellet ehetnél.
    - Lassan annak is eljön az ideje, de ha most leerőltetem, megfájdul a gyomrom, és másnap is érzem, hogy egy csomóban ott van. Különben is a mondókád elejéről elfeledkeztél. Mindig lesz valahogy, ha van egészség!
    - Igazad van kislányom! Hiszem, hogy az egészség is rövidesen beköltözik hozzánk.


    Enikő bátyja jó módban külföldön élt. Ritkán jött haza, akkor is csak pár napot töltött velük, de még ez a kevéske együttlét is megfiatalította édesanyját. A telefonok is ritkán érkeztek, bár húga betegsége óta sűrűbbé váltak. Egyik beszélgetés, mely édesanyja és bátyja között zajlott, nagyon elkeserítette Enikőt.
    - Nem tudom holnapután, hogyan lesz. Húgod tartalék pénzét betegsége felemésztette, az én kis nyugdíjam pedig nem sok mindenre elég. A teljes gyógyulása még hosszú időbe telik, - mondta édesanyja lesütött szemmel. Látszott nehezére esnek kimondani e szavakat.

    Valószínű mondanivalóját a másik oldalon kedvezőtlenül fogadták, mert folytatta.
    - Tizenkét éve, mióta meghalt apád, a húgod gondoskodik rólam. Te ezt helyesnek tartod, hogy csak ő? Tudod, nem azért hoztalak a világra benneteket, hogy öreg koromban legyen kire támaszkodnom, ennél nemesebb dolgokért adtam új életet, de most bajban vagyunk.

    Hosszú hallgatás következett, s kis várakozás után letette a telefont.

    Enikő szíve összeszorult, könnyeit nyelte, nehogy utat törjenek maguknak, s látványosan végiggördüljenek arcán, elárulva lelke fájdalmát.
    - Gyere ide! Gyere, ülj mellém! Most én mondom, hogy mindig volt és lesz valahogy. Ígérem, gyorsan összeszedem magam. Holnap főzz egy nagy adag rizst, s magához ölelte édesanyját. Érezte milyen összetöpörödött kis madárka lett az ő sporttól izmos, erős anyukájából. Panasz nemigen hagyta el ajkát. Stramm, kemény, nagy teherbírású, minden helyzetben optimistán gondolkodó asszony volt. De most összetörve hallgatott, és szorosan beteg lányához bújt.

    Másnap elkészült a rizs. Csak kétkanálnyi csúszott le, de az otthon töltött idő állapotában sokat segített. Ha lassan is, de már csoszogott, majd egyedül sétált a lakásban, s ha rövid időre is, kicsit kiült a fotelba. Réka ugyan csókjaival nem halmozta el, de érkezéskor és távozáskor szorosan megölelte, s a gyógyulj meg, szavakat suttogta fülébe. Enikő pár hónapos unokáját, Orsikát, ha kis segítséggel, de már karjában tartotta. A gyógyulás jelei megmutatkoztak. Az íráshoz és olvasáshoz ereje lassan visszatért. Agya egyfolytában járt. Tudatában és lelkében megfogalmazódott az élet igazi értelme. Becsülte, szerette az életet, amelyet eddig is tartalmasan élt, de sokszor olyan dolgokon problémázott, ami erejét meghaladta.
    - A világ megváltása nem a Te feladatod, - mondogatta édesanyja, amikor látta, hogy lánya egy, egy megoldhatatlan feladat súlyától összeomlik.
    - Nem? Akkor mitől és kitől fog jobbá válni a világ, ha csak a létezésem fontos, semmi más?
    - Sok mindent teszel, amiről nem is gondolod, hogy jobbá válik tőle a világ. Minden tetted egyszer beérik, mint a gyümölcs. Nem lehet türelmetlenül siettetni semmit, és Te azt teszed. Bizonyos változásoknak még nincs itt az ideje. A bölcs ember tudja, hogy a tél vége felé megjelenő első napsugár nem hoz azonnal tavaszt.
    - Valóban így van. Megpróbálok türelmesebb lenni másokkal és magammal szemben is.

    Sokszor hangzottak el ilyen és hasonló mondatok. Ő mégis mindig ugyanúgy folytatta életét. Két végén égette gyertyáját. De most életvitelének, gondolkodásának, cselekedeteinek megváltoztatása mélyről jött. Enikőnek, mint oly sok embertársának csak az élet igazi fintora eredményezte a valós értékekre történő rátalálást. Számára a minden perc öröme vált elsődlegesé.

    Ahogy növekedett súlya, erősebbé vált. Úgy érezte, ismét dolgozhat, de minden megrendelőjét elveszítette. Barátnője, aki a kórházban és otthon is rendszeresen látogatta, folyamatosan bíztatta.
    - Csak erősödj meg! Ez most a feladatod. Meglátod, minden rendbe jön.

    Évek óta meglepték egymást apró kis ajándékokkal, aminek a lényege soha nem az értéke, hanem a szeretet volt. Zsuzsa jó érzékkel választotta ki az ízléses, kedves darabokat. Mostani látogatása során díszes fémdobozt hozott. Enikő szenvedéllyel gyűjtötte őket. Ismerőseinek ugyan jelezte, hogy lassan ki kell költözniük a lakásból a sok doboz miatt, de ennek az új jövevénynek szívből örült. Kis teste indiai mintával volt felöltöztetve.
    - Ez a gyűjteményem legszebb darabja, - lelkendezett. Olyan helyre teszem, ahol mindig láthatom.

    Barátnője örömmel figyelte, milyen izgatottan keresi, hol mutatna a legjobban. Végül a könyvespolcon egy sor könyvet hátra tolt, és eléjük tette.
    - Itt jó helye lesz. A szeretet sugárzik belőle. Érzem, ő hozzám akart kerülni.
    - Ez a nagyszerű benned, hogy még mindig őrzöd a tiszta, gyermeki lelked, - mondta barátnője, s közben sejtelmesen mosolygott.

    Amikor Enikő egyedül maradt kezébe vette a kis dobozt, s minden oldalát, tetejét, alját végigsimította. Érezte a kiemelkedő virágok szirmait, s a recézett leveleken meg, meg pihentek ujjai. Amikor már úgy érezte, mindent tud új darabjának külső öltözetéről, megpróbálta kinyitni, de az nem engedett.
    - Édes! Légy szíves, segíts!

    Anyja egy pillanat alatt szétemelte, s mint a galambok, amikor elhagyják fészküket, úgy röppent szét ötvenezer forint. Enikő döbbenten nézte, majd halkan megszólalt.
    - Sose panaszkodtam. Az anyagi nehézségeinket meg sem említettem. Honnan tudta, hogy gondjaink vannak?
    - Ha baj van, sokszor a jó barát előbb észre veszi, s nyújtja kezét, mint vér szerinti rokonaink, - mondta édesanyja, s még vidáman hozzátette. Tudod, ez miért van így? Mert a barátodat Te választod, a rokonaidat, - ha akarod, ha nem -, kapod.

    Enikő életében a pénz nem töltött be központi szerepet. Úgy gondolta elegendő amennyi fedezi szükségleteiket, valamint egy kis megtakarítás, ami biztosítja a váratlan eseményekhez szükséges összeget. Ha több halmozódott fel, feleslegét nemes célok érdekében felajánlotta. Számára sok minden értékesebbnek számított a világon, de ennek a pénznek most nagyon örült. Felhívta barátnőjét, megköszönte, s jelezte, ahogy teheti, visszaadja.
    - Ez nem kölcsön! Ez a tiétek! Használjátok egészséggel!
    - Hiszen neked is kevés van.
    - Kevés, de látod jutott számotokra is. Hogy megnyugodjál, elárulom, év végi prémiumot kaptam. Egyébként is hálás vagyok, hogy nem mentél el, itt maradtál velünk, - mondta komolyan.
    - Nem mehettem. Rengeteg feladatom van, amit helyettem más nem végezhet el.

    Enikő négy éven belül, orvosok, természetgyógyászok, kineziológusok, és jóga segítségével felépült. Korrekt, jól jövedelmező munkahelye biztosította, hogy ismét kiegyensúlyozott életet éljenek. Barátnője viszont állás nélkül maradt. Ide-oda csapódott. Két, három hónapot dolgozott egy-egy helyen. Mivel egyedül nevelte főiskolás lányát, néha komoly anyagi problémái adódtak. Fél mondataiból kiszűrte, hogy lakásának kisebbre cserélésén is gondolkodik.

    Enikő születésnapján egy hangulatos étterembe hívta barátnőjét. Zsuzsa szokásához híven apró kis ajándékkal köszöntötte. Enikő az ajándék megtekintése után elővett egy átlátszó tetejű dobozt, amelyben öt darab, furcsa formájú, bonbonhoz hasonló gömb várta felnyitásukat.
    - Ezt én hoztam neked. Tudod mi a mondás: “csúnya, de finom”, s gyermeki mosoly ült arcára, ujjai pedig izgatottan táncot jártak.
    - Valóban elég rondán néznek ki. Azonnal kóstoljuk meg!

    Zsuzsa nem várt Enikő válaszára. Kibontotta az egyik csúnyaságot melyből egy papírpénz pattant ki.
    - Mi ez? - s a kérdés feltevése közben izgatottan a többit is kinyitotta. Dupla összeget tartalmaztak a csomagok, mint amit Enikő annak idején barátnőjétől kapott.
    - Mi ez? Mi ez? Mi lenne? - karját széttárva visszhangként kérdezte Enikő. Egy tiszta, önzetlen barátság, ami most pénz formájában ölt testet.

    Ölelkezésük közben az újjászületés, és a minden perc öröme járta át Enikő lelkét.

VISSZA