Jaskó Judit:
KÖTÉLTÁNC

    Volt ideje. Átszellemült odaadással bámult ki az ablakon, látta a tájat, az érzékelés fizikai szintjén, de a gondolatai mélyen jártak, nagyon mélyen.
    A közeg a tiszta ragyogó kék ég, a bolondosan reppenő bárányfelhőcskék, a birkák által szorgosan rendben tartott dús legelők, a nyár első pompázatos virágai... és a szikrázó napsütés volt a háttér... Háttér a gondolathoz.
    Nem is gondolat igézet. Előhívta a bársony tokból ahová rejtette a szíve legmélyén... a kötést... az ő kötésüket... A kötést mely testet, lelket összeköt… összekötött. A kötést melyről azt hitte erős mint a halál. A szerelem kötése, a megszelídüléssé, az összetartozásé, az általa remélt örökkévalósságáé, az ő mindenségéé.
    Valami belső érzet sugallta, ingerület által, előjött a bársony tokból... a kötés... Feloldozásra várt, száműzött állapotából, a nihilből... az úgy tennénk mintha nem volna tetszhalott állapotából. Ítéletre várt... a sorstalan...
    A kötés ott feszült kettejük között, ahogy manifesztálta a lelkében... szívtől szívig ért! Most várt az opálos homályból kibontakozó, rózsaszín fénynyaláb... és még mindig várt... az összetartozás köldökzsinórja volt ez immár csak az ő lelkében. Ezt kellett most szétszakítani, vagy az örök rabság béklyójaként szorosabbra húzni... nem most kellett dönteni.
    A döntés már megvolt... az ítéletet már megszülte fájdalmas vajúdás során... nehéz szülés volt... kifáradt a lelke.
    Lehunyta szemét vizualizált, látta maga előtt a férfit ahogy szemben állnak egymással, köztük a szívük között ott feszül a kötés, a rózsaszín fénynyaláb, amely összeköt két sorsot, a férfit és a nőt. Összeszorult a szíve, nézet a férfit, az ő emberét, aki a mindent jelentette, és aki nem jelentett már semmit. Mélyen a szemébe nézett a férfi, látta a rejtélyes tekintetét, nem tudta hogy mire gondol csak nézett. Ő tudta, érezte, ismerte ezt e nézést, hogy Ő már elköszönt.
    A nő is készült, még egyszer ránézett a megkomponált képre, a beállításra, az Ő kötésükre, ahogy szemben állnak egymással a szívtől szívig feszülő fénykötéllel- a kötéssel... az Ő kötésükkel... Még egy utolsó pillantás... és a könnyek gyöngyöző, pezsgő cukrai törtek fel a torkában, tolultak feljebb a fejébe, míg el nem érték a szemét... és nem keltek életre egy kibuggyanó könnycsepp formájában, mely a szemzugban megrekedve, fátyolos tekintetén keresztül várt… egy jelképes ollóval, egy megfontolt mozdulattal, a nő elvágta a kötést...
    Immár:
    Kettészakadt az egy... az egész... már nem egy volt többé, hanem kettő!
    Hallotta hátul a távolból a hangot: amit isten egybeszerkesztett ember el ne válassza! Nem ő választotta el, bár a hang furdalta a lelkiismeretét, jól döntött-e? Nem volt más választása! értette... és mégse... nem értette de mégis!
    Egyszerre volt tiszta és világos, és kusza mégis. Nem akarta most érteni, csak érezni... hagyni... engedni... fájni...
    S kettészakadt köldökzsinór fénynyaláb kötelük, ahogy elpattant ketten két felé szálltak. A férfi jobbra szállta az ég felé széttárt karokkal szabadon... A nő holdezüst fátyolorsóként, spirálisan tekeredett a középpont felé... a vágyott harmónia felé, hogy bebábozódott állapotában, pillangógént kapjon szárnyra egy új élet felé...

VISSZA