Jankovics Anna:
A NYOLCADIK PARANCSOLAT

    A várost átszelő folyó és a gazdagok paradicsoma között, volt egy színesre sikeredett életterület. Egy széles és forgalmas, villamosos körút. Kellemesen hűvös mellékutcákkal, megmásított történelemmel, galambokkal és vénlányokkal, trafikokkal, mozival, cukrászdával, templommal, zeneiskolával és játszótérrel.

    Innen nyílt a poros, pesti bérházak árnyékában, a világ leghuzatosabb mellékutcája. Itt, egy vanília és citromszagú kicsi csodaboltban árult mézeskalácsot két, kortalanul és hihetetlenül öreg, édes illatú és huncut mosolyú néni. Testvérek voltak, és özvegyek. Talán a férjmentes élet tette őket annyira kedélyessé és öreggé. Nem csak a finom házi mézeskalács miatt álltak hosszan kígyózó sorban szombat reggelenként az emberek. El akarták lesni a szép élet titkát a testvérektől.

    Egy utcával arrébb, a bérházak és a belváros otthonos stílusát megakasztva egy szürke, hideg, betonkocka épület fészkelte be magát egy foghíjas telekre. Itt volt a három harsány, vicces kedvű hentes boltja. Kívülről nagy, piros, öntapadós betűvel írták ki, hogy: Tőkehús kapható. A környék kamaszfiai természetesen itt is lekaparták rövidre az ő betű vesszőjét, így lett tökehús a dologból. A három életerős férfi élvezte azt a pozíciót, amit az általános áruhiány játszott a kezükre. A pultban nem volt gyakorlatilag semmi, de aki ide járt vásárolni, érdekes módon mégis tele szatyorral és elégedett mosollyal indult hazafelé.

    Tovább haladva, a sarkon egy zöldséges üzlet volt. A tulajdonos pechjére pont ott, ahol a legnépszerűbb villamos kanyarodott, többnyire az utcával együtt. Többnyire. Merthogy, nagy riadalmat keltett, amikor, a szombat délelőtti vásárló tömeg felé vette az irányt a csilingelős jármű, elhagyva hű barátját, a sínt.

    Az ilyen apró bakiktól eltekintve, a kereskedelem ezen sarkalatos pontjai meghatározták az itt élők hangulatát.

    Lélekemelő volt itt lakni. Íratlan szabályokkal. Nagyikkal, unokákkal, tacskókkal. Bőrtokos zsebrádiókból recsegő dallamfoszlányok visszhangjával, és tányércsörömpöléssel. A pesti bérházaknak jellegzetes szaga, az átható pörköltes, vaníliás-sütis dohszag nélkülözhetetlen velejárója volt itt az otthonérzetnek.

    A templommal szemközti ház hatalmas volt. Büszke és elegáns, fekete, vasveretes kapu választotta el, az itt élők magánéletét a budai villamos csörömpölésétől. A kapu tiszteletreméltó korát, nyikorgásának visszhangja hirdette. A fény és a huzat tolta egyre beljebb az embert a plafonig érő, kecsesen keskeny, többszárnyas lengőajtóig. Párba rendezett csiszolt üvegei visszaverték a feleslegesen kíváncsiskodó fénysugarakat. Mögötte megnyílt a titkos belső világ. A tágas és sejtelmes aula hátsó harmadából fekete, kovácsoltvas csipkével leválasztott levegős lépcsőház. Fel, az ötödik emelet tetejéig. Széles, fényesre kopott, krémszínű csigalépcső csalta a tekintetet, lépcsőről lépcsőre az ég felé. A közepében szépséges, feketevas csipkecsőben emelkedett nyikorogva a lift. Réz gombjai érintésre vágytak, a benne lévő hatalmas tükör, pedig arra, hogy azt lásd benne, ami vagy.

    A lépcsőház vakítóra meszelt falába, hosszúkás, homályos ablakok ütöttek rést a fénynek, barátságosan bevilágítva mindent.

    Víztükör módjára verték vissza a hideg falak az életeket, megrekesztve őket, ebben a múltat és jelent magába záró magas, tágas helységben.

    Minden emeletről három ajtó nyílt. Kettő az életekbe. A harmadik, jobbra a legszélső, a levegőbe vezetett. A legfelső emeleten, egy egyszerű faajtó nyílt a semmibe. Amikor kinyílt, annyi fény áradt be, hogy hátra kellett lépni, megadva neki a tiszteletet. Az egyedi, félkör alakú lépcsőház öregedő falát kívülről ölelte át a függőfolyosó. Könnyeden és ívesen, mintha angyalok tartották volna az ujjuk hegyével. Innen volt a legszebb a kilátás a Dunára, a Parlamentre, és annak kupolájára. A ház a dunaparti bérházak kopott királynője volt.

    Ide tértem vissza húsz év után az anyámmal, látogatóba. Karonfogva szívtuk be múltunk pörköltszagát, lökdöstük a lengőajtót, élvezve a nyikorgást. Az otthon biztonsága ránk mosolygott, és mi visszamosolyogtunk. Siettünk a lifthez, kimondatlanul versenyeztünk a lehetőségért, hogy megnyomhassuk a rézgombot. Ugyanúgy, mint régen. Ugyanolyan csillogó izgatottság uralkodott mindkettőnkön. Megéltük a másodpercek töredékeit is, felfogtuk és elraktuk a szívünk legbensőbb védett zugába, hogy egyszer elő tudjuk venni és újra élni. A lift melegbarna fa-falára feszítettem a tenyerem, megmarkoltam az alumínium korlátot, hogy ugyan olyan-e a tapintása, mint régen. Ugyan olyan volt. Felnéztem és láttam magam a tükörben. Gyerekszemem lelkesedéssel nézett vissza. Végig húztam az ujjam a tükör szélén, ellenőrizve a csorbulásokat. Hirtelen rándulással kezdődött az utunk az angyalok magasságába. A tükörből láttam az ismerős emeletek ismerős ajtóit zuhanni. A kovácsoltvas rács mintái elmosódtak emelkedés közben. Aztán megérkeztünk. Nagy lendülettel nyitottam ki a rácsos ajtót, elfeledkezve, hogy ilyenkor visszacsapódik. A hideg vas keménysége, szeretettel csapódott a homlokomnak. Fájt, és örültem ennek a fájdalomnak. Egy, ezután soha meg nem ismételhető életérzés volt ez, amit becsülni kell. Megálltunk a kopott faajtó előtt, ami a galambokhoz és angyalokhoz nyílik. A kilincs felé nyúltunk mindketten. Ő visszahúzta a kezét. Ráfontam az ujjaimat a kilincsre, és úgy éreztem, hogy visszakaptam a múltat egy rövid ölelésre. Kilöktem az ajtót és hátraléptünk. Szikrázó fény hullt a lábaink elé. A múlt aranyán lépdeltünk, kifelé a függőfolyosóra. A galambok a lépéseink ritmusára burukkoltak. Minden ismerős volt, a kanyarodó korlát hatalmas ívének mosolya, a cipő tompa kopogása, és a méltóságot követelő Duna látványa. A világ tetején voltunk, a mi világunk tetején.

    A lakás ajtaja kopott fehér volt, és félig nyitva. Már vártak minket. Belecsúsztattam az ujjaimat anyu kezébe, bátorítást remélve. Puha volt és az izgatottságtól hideg és erőtlen. Beléptünk. Elindultunk a hall felé. Minden repedést látni akartunk és a magunkénak akartuk tudni egy pillanatra. Egy soha meg nem kopó filmet forgattunk a szemünkkel. Bejártuk az egész lakást, régi helyünket keresve benne és visszatérő emlékeink között. Aztán megálltunk a nagyszoba közepén. Hazaértünk mindketten.

    Azok az emberek, akiket magunkkal hívtunk, hogy segítsenek elvinni közös múltunk bútorait, tették a dolgukat. Egy rokonunké lett a lakás, már nagyon régen. Ritkán használták. Egy befektetés lett. Nekünk a boldog percek kincsesdoboza volt ez a hely. És most kinyitottuk ezt a dobozt, ami ránk ontotta az érzések forró páráját.

    Kirohantam a fürdőszobába. Magamra zártam az ajtót és levegő után kapkodtam lehajtott fejjel. Akkor megláttam az ajtó zárjában a rézkulcsot. A gyerekkori fogócska közben ez a kulcs volt az utolsó menedék. Ide, a fürdőszobába futottunk be, és gyorsan bezártuk az ajtót magunk mögött, lehetőséget sem adva a fogónak arra, hogy hozzánk érjen. Gyorsan cselekedtem. Lehúztam a vécét. A víz zubogása hangos volt, ahogy reméltem. Elfordítottam rézkulcsot, és azzal a mozdulattal ki is húztam a zárból. Kezem a zsebembe tettem, benne a rézkulccsal. Kinyitottam az ajtót és elnézést kértem a viselkedésemért. És nagyon kimérten és óvatosan elmosolyodtam. Cinkosan és bátorítóan néztem anyámra. Láttam, hogy elbizonytalanítja a mosolyom. Ismert, és nem értette a magabiztosságomat.

    A bútorhordók gyorsan dolgoztak. Nyugodt voltam, mert az emlékeink, a boldog perceink a kezemben voltak mind. Lopásnak éreztem amit csináltam. Elloptam a lakás lelkét. És vele minden varázsát. Minden egyes ellopott boldog percem visszavettem. Eufórikus állapotban jutottam ki a lakásból egyetlen pillantást sem vetve a falakra, amik látványának egy órával ezelőtt annyira örültem. A függőfolyosón megvártam anyámat, határozottan fogtam meg a kezét, és húztam a lépcsőház felé. Összeszedetten menekültem, lassan és kimérten, nehogy az utolsó pillanatban valaki észrevegye, hogy mit tettem. Szinte feltéptem a lépcsőház ajtaját. Kinyitottuk a liftajtót. Annyira lendületesen léptem be, hogy a régi lift nyekkent egyet. Meg akartam osztani az első adandó alkalommal az anyámmal az örömömet, a tettemet, a tulajdonomat. Már kattant a zár, és megnyomta a földszint gombot. A szemébe néztem, kivettem a kezem a zsebemből, szorosra csukott tenyérrel, a szeme elé emeltem a kezem, és azt suttogtam:
    - Nézd mi van nálam.

    Zavartan nézett rám. Lassan kinyitottam a tenyerem. Ránézett a rézkulcsra, és átölelt. Mosolyogva sírt, ahogy én is.
    - Te bolond vagy. – állapította meg.

    Az idők változnak. Nehéz visszamenni oda, ahol felnőtt az ember. Talán az idő múlását nem lehet megemészteni. Vagy azt, hogy a gyerek csodavilágot hagyják elveszni, valahol útközben. Hát, én visszaloptam magunknak.

VISSZA