Drgács Gabriella:
FORDULÓPONT

    A lift puhán és zajtalanul állt meg a harmadikon, az intenzív osztály emeletén. Először egy idősebb nő szállt ki belőle, aztán egy vörös, szőkével melírozott hajú lány óvakodott elő. Látszott rajta, hogy nem szívesen van itt, és ezen nem volt mit csodálni. Pár héttel ezelőtt, sikertelen öngyilkossága után, még ő is itt feküdt, eszméletlenül. Épp ezért nem szívesen jött vissza, olyan ciki lett volna, ha valaki felismeri. Így egy csöppet változtatott akkori külsején. Szolidabb lett a szemfestés, elhagyta a fülkarikákat, az orr piercinget és kevésbé feltűnő ruházatot húzott. Farmert, pulóvert, és bakancs helyett csizmát.

    A tegnap este óta sokat töprengett azon, amit a pszichológusa a rendelésen mondott, az után a szerencsétlen pofon után. Hogy jöjjön el, és keressen meg az intenzíven egy kómában fekvő lányt…! ,Látogassa meg őt, Edit! És gondolkozzon el azon, hogy mit érezhetnek azok, akik szeretik.’ – idézet fel magában a férfi szavait. Olyan fura volt az egész szitu… Mintha Reinhalt doktornak lenne valami köze ahhoz a bizonyos lányhoz. Végül azonban arra jutott, hogy a doki csupán kitalálta azt a lányt, vagy ha mégis létezik, akkor csak úgy csinált, mintha fontos lenne a számára. “Valami újabb pszicho trükk…”- gondolta, és úgy döntött leleplezi.

    A 12-es előtt Edit egy kicsit tétovázott. “Mi van, hogyha ismerős a nővér? – sóhajtott egy nagyot. – Mindegy… ha már itt vagyok…” – és benyitott.

    Vadidegen nő ült odabenn, és kíváncsian nézett rá. Most először nem látta a külseje keltette meghökkenést egy másik ember arcán.
    - Jó napot! – köszönt. Meg se kellett játszania a tétovaságot, tényleg nem tudta, mit mondjon. - Az autóbalesetes lány… unokahúga vagyok… Most jöttem vidékről… - hülyén hangzott, de a nővér megértőn elmosolyodott.
    - Jó napot! A “C” szobához menjen…

    Edit magán érezte a tekintetét, ahogy odament és megállt a plexi ablak előtt.

    Ott volt a lány. Nem az a címlapra kívánkozó szépség, ez kétségtelen, de kedves arcában, karcsú alakjában volt valami természetes báj, ami érthetővé tette, hogy miért szereti őt a férfi. Már ha szereti… “Hát… legalább létezik… Vajon tényleg a barátnője…? - Hihetetlennek tűnt, valahogy nem illett hozzá. – Túlságosan egyszerűnek és túl szolidnak látszik egy olyan jóképű pasihoz, mint ő. Bár, mindig is hamar alkotok véleményt az emberekről.” Arra gondolt, megkérdezi a nővért, hátha ő tud valamit, de ahogy mozdult volna, odabenn a szobában valami sípolni kezdett. A szeme sarkából látta, hogy az ápolónő máris reagál. Egy pillantást vet a számítógép monitorjára, “egerészik” egyet, és már megy is be a beteghez.

    Edit őt figyelve meglátta az egyik készüléken villogni az ›Apnoe alarm‹ jelzést. “›Légzés leállás‹ ez semmi jót nem jelent. – gondolta és félve húzódott arrébb. – Hol van a többi…?” – de akkor már hallotta is a rohanást a folyosón.

    Az apró szoba hirtelen megtelt emberekkel. Edit sápadtan és riadtan nézte őket. Először ki akart menni, de aztán elbűvölte a nyüzsgés. Hiába akarta kívülállóként szemlélni a történéseket, hiába mondogatta magának, hogy olyan minden, mint a TV-ben, egyszerűen tudta, a zsigereiben érezte, hogy ez most nem film, hanem a valóság. Itt, ebben a pillanatban valóban egy ember életéről van szó. Önmagát is meglepve aggódott a lányért, pedig látta, hogy mindenki tudja a feladatát és teszi a dolgát. Vezényszavak, érthetetlen kifejezések röpködtek, különböző műszerek és egyebek kerültek elő, olyan hatást keltve mintha épp valami varázslat, vagy egy ősi szertartás zajlana…

    Az egész kb. 6-8percig tartott, aztán szép lassan kiürült a helyiség, az orvosok és az ápolók elégedetten távoztak. Csak az eredeti nővér és egy doktornő maradt. Meg persze a lány, szájában most már lélegeztető tubus…

    A doktornő kifelé jövet észrevette Editet. Odament hozzá és kedvesen megkérdezte:
    - A kisasszony kicsoda?

    Udvariasságától Edit úgy meglepődött, hogy elfelejtette mit mondott, amikor bejött:
    - Engem Reinhalt doktor küldött… - hebegte.

    Meglepetésére az asszony elmosolyodott. Visszanézett a betegre, aztán újra rá, és így felelt:
    - Akkor menjen vissza a doktorhoz, és mondja meg neki, hogy most már jól van. Leállt ugyan a légzése, de a veszély elmúlt, nem kell aggódnia… -

    Barátian átkarolta Edit vállát - a lány szinte megmerevedett a gesztustól - és miközben ki-felé kormányozta a szobából, folytatta:
    - És hadd adjak egy jó tanácsot: ha egy doktor kér valamit, nem kell azonnal ugrani. Előbb nyugodtan öltözzön át…

    “Jé! Vajon kinek néz ez engem?” - csodálkozott magában a lány, de hangosan csak azt felelte:
    - Jó, köszönöm…

    A doktornő látta, hogy zavarban van, és úgy hitte azt is tudja, hogy miért. Kötelességének érezte, hogy megnyugtassa.
    - Ne féljen – mondta neki, – legközelebb már nem fogja ennyire megviselni… - és megpaskolta a kezét. – Még biztos találkozunk… - s ezzel otthagyta a lányt.

    Edit kissé bambán állt a folyosón. Egyszerre több dolog is kavargott benne. “Mégis a doki barátnője… Akkor is lehetek valaki, ha nem öltözködöm kihívóan…? Rögtön valami gyakornok félének látszom…? Vajon milyen mély a kapcsolatuk…?” Egyik kérdésre sem tudta a választ, de mindegyiken érdemes lesz töprengenie.

    Nem is lifttel, hanem lépcsőn ment le a földszintre. Még akkor is ezeken rágódott, amikor kivette a dzsekijét a ruhatárból.

    “Micsoda utálatos egy szín!” – húzta el a száját Edit a kétszárnyas üvegajtóban megjelenő tükörképe láttán. Szó, ami szó, a halványsárga, agyonmosott vászon tunika és nadrág nem tartozott a legmenőbb viseletek közé. Ráadásul kicsit lógott is rajta, pedig nem volt egy vékony alkat. De ez volt a KÖSZ-ösök (Kórházi Önkéntes Szolgálat) egyenruhája, így ő sem hordhatott mást. Csak az vigasztalta, hogy nem üti a haja színét. Még mindig csodálkozott magán, hogy tegnap délután visszajött és jelentkezett.

    “Úgy látszik - töprengett magában, a fogyóeszköz raktár felé haladva – a doki pofonja valamit átállíthatott bennem… Esetleg még a gimit is befejezem.”

    Belökte a ’Raktárak’ feliratú ajtót és belépett az újabb folyosóra.

    Balról a második fémajtó volt az, ahova küldték. “Fogyóeszköz Raktár - olvasta – ez az. Vajon kell kopogni? Na, mindegy, jó kislány leszek…” – s bekopogott, de nem kapott választ. A kilincs viszont engedett, amikor lenyomta, hát bátran benyitott.

    Rögtön meg is értette miért nem feleltek neki: a fém polcok előterében levő hosszú asztalnál álló ötven év körüli nő éppen valami csomagokat számolt egyik műanyagdobozból a másikba. Feje tetején szoros kontyba csavart őszülő haja mókásan billegett jobbra-balra. Edit alig tudta visszafogni a nevethetnékjét. Az egész nő egy madárra emlékeztetett, ahogy szedegeti a morzsákat. Barna köpenyén jól olvashatón látszott a neve: Gyuriczáné, Eta.
    - ….28; 29; 30 – a doboz mellett egy listán kipipált valamit, aztán a szemüvege felett az előtte álló lányra nézett – Jó reggelt – olvasta le a kitűzőjét kissé neheztelően, - Edit!
    - Jó reggelt, Eta… néni!

    Az asszony félig komolyan, félig vidáman mosolyogva megfenyegette az ujjával:
    - Ha még egyszer nénizel és, ha magázni mersz, kiporolom a kis rottyantódat! Próbáld újra!

    Edit elvigyorodott, úgy érezte, ez nem is lesz olyan szörnyű.
    - Jó reggelt, Eta!
    - Na, így mindjárt más. Nem vagyok még olyan öreg… - ezzel kezet nyújtott.

    A lány meglepetten elfogadta. Aztán érdeklődve körül nézett. A polcokon különböző dobozok sorakoztak, mindenféle színben és méretben és anyagban. Mindegyiken felirat, némelyiken szöveg, másokon csak betű- és számkód.
    - M… te vagy a raktáros? – kérdezte és a nő bólintott. – Ezek micsodák? – tette fel az újabb kérdést az asztalon levő dobozokra mutatva.
    - Vizeletgyűjtők – jött a válasz. Eta kivett egy tízes csomagot és felmutatta:
    - Tudod, ha nem lehet felkelni pisilni…
    - Phű… - fújt egyet Edit – emlékszem, nagyapámnak is volt… Meg a másik… az az izé…

    Eta bólogatott és hátra intett:
    - A stomazsák. Abból is van. Na, akkor beavatlak a rendszer rejtelmeibe. – ezzel újdonsült segítője felé fordította a papírlapot.

    A különböző kórházi osztályok igényléseit tartalmazta osztályonként lebontva.

    - Minden osztálynak más a színe – kezdte magyarázni az asszony, – a sárga az urológia, a piros a sebészet, a rózsaszín az újszülöttek, a szürke a prosectúra… - Abbahagyta a felsorolást és töprengve meredt maga elé. – Kell lennie valahol egy listának – pillantott körbe, – majd előkerítem… Szóval…
    - És melyik a pszichiátria? – kérdezett közbe Edit.
    - Világos szürkéskék. Skizofrén kéknek is hívják - Eta megvonta a vállát. - Állítólag a skizofrének kedvenc színe… Na, amint látod a dobozokon, amibe válogatni kell, rajta van a színjelölés, tehát…

    A lány csak fél füllel hallgatta, hitte is meg nem is, amit a nő mondott. “Ezt a skizo dolgot majd megkérdem a dokitól.”
    - Érted?
    - Persze – felelte gyorsan, nehogy rajtakapják, hogy nem figyelt. – Minden dobozba a megfelelő rendelés – aztán eszébe jutott valami. – Aki ezt kitalálta, nem tudott olvasni?
    - Olvasni? – billentette meg okuláréját a raktárosnő. – Édes kis szívem, aki előttem itt dolgozott, még számolni sem tudott. Merő egy káosz volt az egész! Úgy, hogy – kacsintott Editre, – kénytelen voltam átkérni magam, hogy rend legyen végre. Na és te? Téged mi szél hozott ide?
    - Egy pofon – felelte amaz, az igazságnak megfelelően.
    - Atyai?
    - Orvosi.
    - Hmm. Nem is tudtam, hogy azt is adnak receptre…
    - Hát… - húzta el a száját Edit – csak úgy nem is… Ki kellett érdemelnem… - sóhajtott egy aprót, ahogy eszébe jutott az eset, amint aljas módon provokálta a dokit.

    “És ha az a lány tényleg a barátnője – gondolta hozzá, – akkor nem is volt igazam…” – alaposan elszégyellve magát.
    - Azt hiszem – mondta közben elgondolkozva Eta, most először véve alaposabban szemügyre a leendő kolleginát – mi ketten jó kis páros leszünk. Tudod, lány koromban én is ilyen makrancos voltam…

    Edit kíváncsian nézett vissza rá. Nehéz volt elképzelni erről a konzervatív megjelenésű nőről, hogy valaha is “balhéi” lettek volna.

    “De hát, bármi lehetséges…! Úgy tűnik, érdekes napoknak nézek elébe…”

VISSZA