Demjénné Balázsi Nikoletta:
ÍGÉRET HAVA

    Krisztina, a 30-as, üzleties öltözetű nő egy nagy faajtó előtt toporog. Kezében papírlapot szorongat, amelyet időnként kapkodva átolvas. Gyomra összeszorul, amikor meghallja: “Jöjjön be!” Mély lélegzetet vesz, s lenyomja a kilincset. Ám ekkor megjelenik előtte egy régi emlék: az a pillanat, amikor legelőször lépett be ide, a főnöke irodájába. Néhány másodpercre hagyja, hogy érzései elragadják. Nem siet, ezúttal nem.

    Akkor, közel 4 éve is ilyen feszült izgalommal várakozott az iroda előtt, ahonnan a bent zajló beszélgetés hangfoszlányai szűrődtek ki - az előző delikvenst interjúztatták. Tudta, hamarosan ő következik... Izgult, de nagyon akarta az állást, magabiztosnak, rátermettnek kellett látszania, hogy őt válasszák. Nagy volt a tét, s az önbecsülése is kockán forgott.

    Hirtelen kinyílt az ajtó, egy férfi távozott, majd egy női hang hallatszott: "Jöhet a következő!" Krisztina szinte remegett, hiszen tudta, most nem orvosi rendelőbe megy be következőként, hanem akár az új életébe lehet a belépője ez a találkozás. Kihúzta magát, egy utolsó simítás ruháján, s már bent is volt. Egy fiatal, ápolt nő fogott kezet vele, s gyors bemutatkozás után hellyel kínálta.

    Nem tudja felidézni, miről beszélgettek az interjú folyamán, de az érzéseit, amelyeket akkoriban élt meg, sohasem feledi. Azóta sokat változtak a körülmények, és ő is. A személyzetis hölgy rég nem dolgozik már a cégnél, és mostantól a főnöke se a főnöke többé…

    Az állásinterjú úgy kezdődött, mint a többi: el kellett mondania, honnan jött, milyen végzettségekkel és referenciákkal rendelkezik. Aztán be kellett bizonyítania, hogy ő a legalkalmasabb, legrátermettebb az állásra. Mindezt úgy, hogy ne érezzék, mennyire szüksége van a munkára erkölcsi és anyagi szempontból egyaránt. Ebben a helyzetben nagyon kiszolgáltatottnak érezte magát, mégis mosolyogni próbált. Fiatal anyukaként, kevés szakmai gyakorlattal hátrányból indult. Dolgozni akart végre, hasznosnak érezni magát, nem hitte el, hogy nem tud elhelyezkedni! Több kudarcot képtelen lett volna elviselni.

    Az interjúztató hölgy kedvesnek tűnt, ám beszéde kimért és távolságtartó volt. Az is nyugtalanította Krisztinát, a mellette ülő férfi egyetlen szót sem szólt, de olykor unottan az órájára pillantott. Szerette volna mégis megkapni az állást, ezért lelkesen magyarázta, hogy igen, bírja a monoton munkát, szereti a kihívásokat, türelmes a nehezen kezelhető ügyfelekkel is, vállal túlórát, üzleti utakat, mindent, ami a munka velejárója. Minden vágya a számlák ellenőrzése, többi munkatárssal való együttműködés, problémák megoldása, igazi csapatszellem. Bizonygatta, hiszen erre volt szükség, és akkor ő maga is hitte ezeket. Végül elfogytak a kérdések, megköszönték, hogy befáradt, majd megígérték, hogy kiértesítik.

    Mennyi stressz, mennyi álmatlan éjszaka követte ezt a mondatot! Fél szemmel folyton a telefonját figyelte. Eltelt egy nap, eltelt kettő, aztán egy teljes hét, s Krisztina reményei egyre fogytak, tulajdonképpen már le is tett róla, hogy pozitív visszajelzést kaphat. Ám egyszer csak megcsörrent a készülék, és a fial nő hangja csilingelt benne. Örömmel üdvözölték a csapatban, közölték, hamarosan kezdhet is az új állásában.

    Nagyon meglepődött, el sem akarta hinni, de igaz volt: ő volt a befutó. Következő hétfőn megjelent munkára készen, lelkesen. Ó, milyen boldog volt akkor! Mennyire megkönnyebbült, hogy elhelyezkedett, ráadásul egy ilyen jó cégnél!

    Eleinte teljes erőbedobással tanulta a feladatait, igyekezett jó munkát végezni, és mindez boldoggá tette. Lelkesedése azonban tiszavirág életű volt. Kezdte úgy érezni, hogy nincs értelme annak, amit csinál, mert a papírok nem egyenlők az emberekkel, ő nem tudott mások sorsára mint csupán adathalmazra tekinteni. Egyre nehezebben viselte, hogy a cégnél nem lehet őszinte, mert az érdekek diktálnak, nem a józanész. A munkatársak közötti intrikázás és a sorozatos igazságtalanságok nagyon kellemetlenül érintették. Nem is tudja már, hogy bírta idáig ki ebben a légkörben.

    Pár pillantással később, mikor a hang újra szólítja őt, Krisztina visszazökken a jelenbe. Ott áll a nagy ajtónál, s keze a kilincset szorongatja. Hányszor elképzelte már ezt a percet, hányszor ábrándozott róla, mégis oly nehéz! Ám egy határozott mozdulattal lenyomja, és belép a főnöke irodájába. Nem lát senkit, csak a főnök támlás bőrfoteljét háttal neki.
    - Biztosan nem gondolta meg magát? Többet fizetnénk! A mai bizonytalan helyzetben a pénz sokat számít! – hallatszik a főnök hangja, de a szék nem fordul meg.

    Krisztina egy pillanatra meginog az elhatározásában. Valóban nagy a bizonytalanság, s sokáig halogatta ezt a döntést, de átgondolta ezerszer, és nem változtatja meg!
    - Nem, nem gondoltam meg magam! – válaszolja határozottan.

    Ekkor nagy meglepetésére megfordul a fekete fotel, és a főnöke, egy alacsony, köpcös, kopasz, mindig arrogáns hangú és gyors mozgású ember a tőle szokott idegességgel csapja az asztalra a telefonját, ám Krisztina ettől mégsem válik feszültté, mint eddig, amikor ezt az idegességet látta.
    - Ezek nem normálisak!!! Ilyen feltételekre is nemet mondanak? Hát azt hiszik, megbolondultam, hogy magasabb árat kínáljak?! – dühöng a férfi.

    Aztán néhány másodpercnyi csend. A férfi felnéz Krisztinára:
    - Hát maga? Miért is jött? Nem adok fizetésemelést, és nem tudom kifizetni a túlórákat sem, ahogyan azt már megmondtam.
    - Nem ezért jöttem – feleli a nő, s hangja nem remeg, – Valójában azt szeretném mondani, köszönöm szépen, hogy önöknél dolgozhattam, de ezennel beadom a felmondásomat – s leteszi a főnök elé a papírt, amit a kezében szorongatott.

    A férfin látszik, hogy meglepődik, néhány másodpercig meg sem tud szólalni. De aztán hirtelen hátravágódik a székében, annyit mond, “Rendben!”, azzal újra hátat fordít, jelezvén, hogy befejezettnek tekinti a beszélgetést.

    Krisztina azonnal kint is van a folyosón. Halántéka tompán lüktet. Hát megtette! Sikerült! Mégsem boldog! Ennyit tudott a főnöke mondani 4 év után neki, aki éjszakáit, nappalait a cégre áldozta?! A családja, házassága majdnem ráment erre a munkára, és ennyi, egy “rendben”?! Lázad a lelke, s nem, átkozottul nincs rendben!

    Ő mondott fel, mégis könnyek között pakolja össze a dolgait az íróasztaláról. Fáj neki, hogy nem látja többé ezt a helyet, és munkatársakat, mert a megszokottól nehéz búcsút vennie. Azonban igazából ez a méltánytalanság bántja. Legalább egy megértő szava lett volna hozzá a főnökének, s akkor nem érezné ilyen pocsékul magát. De nem, ennyi se telt tőle! Ökölbe szorított kézzel fogadkozik, nem hagyja magát kizsákmányolni többé! Ennek vége, sokat tanult ennél a cégnél saját magáról is, és most változtatni fog végre az életén.
    - Most már tényleg rendben! - ismételgeti, miközben kilép a munkahelye ajtaján.

    Gyönyörű tavaszi idő van, a fákon virágok formájába rejtett ígéretek díszelegnek, az ég kékjében szinte vibrálnak a hófehér bárányfelhők. Mély levegőt vesz, az energia szétáramlik testében. Ahogy elindul a kocsija felé, úgy érzi, mázsás súlyok peregnek le róla, léptei egyre könnyebbé válnak, s azon kapja magát, hogy már fut! Bepattan az autójába, és azonnal a kapu felé veszi az irányt. Feldereng előtte a kis virágbolt képe, amit a spórolt pénzükből nyitni fognak, már alá is írták az üzlethelyiség bérleti szerződését. Ez lesz az utolsó fontos irat, amivel foglalkozik, aztán más dolgok jönnek, olyanok, amelyek igazán érdeklik, aminek értelmét látja.
    - Igen, most már minden rendben van! – kiáltja oda a csodálkozó portásnak, miközben széles mosollyal kihajt a főkapun.

VISSZA