Balla Zsuzsanna:
12 STÁCIÓ - AETERNUS DOLOR
Anya csak egy volt
- részlet -
9.
Aeternus dolor
Nekem már nincs Anyukám,...
nem tudok szépeket mondani,
de kihűlő kezét
kezemben tudtam tartani,
tenyeremben dermedt
hűvös érintése éltető,
simogató melege,
nem zokogtam,
fájtam és úgy ültem vele,
mintha csak aludna,
s ha újból felébred,
ott legyek...; pedig
ébredés nincs,
a legszebb kezek már a
csend markában pihennek,
pecsétet tett a tegnapokra
az a pillanat, a "van" és a "lesz"
már értelmetlen szavak,
a "volt" enyém, velem marad.
10.
Tanítás... felkel majd a Nap
Az útra készülődők
hangja is természetes,
mindentudón beszélnek arról,
hogy nélkülük mi lesz.
Ahogy félresimítják
a terítőn a ráncokat,
mossák el tányért,
rendezik a fiókokat,
mind-mind ugyanaz a mozdulat,
tesznek-vesznek, ahogy ezelőtt,
bölcsülő csendből merítenek erőt,
halvány, ismeretlen mosollyal
hitegetnek, minket tanítanak,
hogy éljünk tovább,
ha ők nem lesznek.
Erőtlen testükben
hordozzák övéik bánatát,
ők, akik elfogadják a halált,
tanítanak, nélkülük is
felkel majd a Nap...
...mert felkel,
tavasszal virág is fakad.
Könnyek öntözik a sírokat.
11.
Hat hónap
Nem változott semmi,
és semmi sem ugyanaz.
Mintha bármelyik pillanat
visszahozna,
s megszólalnál a telefonba,
hogy "vagyok"!
Nem jól, rosszul,
hanem így: létezem.
Finom, szép kezed,
borostyánba zárt érintésed
el nem érhetem.
Mozdulataimból
visszaköszönsz.
Ha szólalok észrevétlen
sokszorosítalak.
Itt lappangsz bennem,
hordozlak, ahogy te engem.
Lenyomat lehetek, másolat.
Igyekszem, pedig jól tudom,
minden más,
és semmi sem ugyanaz!