Domanits András László:
HIPOHONDER

    Nem vagyok hipohonder. Legalábbis eddig nem tudtam róla. Nem szaladgálok minden csip-csup bajommal az orvoshoz. Sőt. Amióta nagykorú lettem (ennek immáron 12 éve), szinte egyáltalán nem látott doktor. A háziorvosunkkal is csak egyszer találkoztam, még anyukám vitt le "bemutatni neki", bár jól ismert, az egész családnak ő volt az orvosa. Aztán nyugdíjba ment. Az új doktornővel még nem is találkoztam.

    Nem szeretek orvoshoz járni. Hiába van a baráti körömben is belőlük, én mégis félek. Néhány éve például két orvos ismerősömmel és a kollégáikkal focizva egy rosszul sikerült lefordulás után egy sebész a könyökével elrepesztette az egyik bordámat. Ahogy feküdtem a műfüvön, egy komplett konzílium állt össze felettem. Igyekeztem gyorsan felkászálódni, nehogy a helyszínen meg is műtsenek...

    Most minden a könyvvel kezdődött. Karácsonyra megkaptam Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül című regényét. Január első napjaiban vettem a kezembe. Ekkor éreztem először, hogy köhécselek. Szilveszterkor a Nyugati téren voltunk, a -6 fokban a barátnőm is megfázott, biztosan ott hűltem meg én is - vélekedett mindenki. De ahogy teltek-múltak a napok, egyre rosszabbul lettem. Amikor Karinthy szédülni kezdett, rajtam is kitört a szédülés. Ez volt az első jel. Igaz, ő nem köhögött, és nem volt láza sem, valamint országos influenzajárvány sem tombolt a mű megírásakor, de mégis. Tudtam, hogy nem vagyok hipohonder, nincs agydaganatom, de éreztem, hogy van összefüggés a könyv és az állapotom között. Olvastak már könyvet a "helyszínen"? Egy tengeralattjárón regényt egy tengeralattjáróról, vagy éppen betegen egy betegségről szólót? Különös élmény.

    Amikor Karinthynál felállt a diagnózis, én szigorú ágykúrára voltam fogva. A barátnőm lelkesen ápolt, mindketten vártuk, hogy meggyógyulok - de nem. Néhány jobb periódust leszámítva semmi sem történt. A könyvvel viszont szépen haladtam. Megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ha kiolvasom, biztosan meggyógyulok. Elméletemet megosztottam hűséges ápolómmal is. "Hol tartasz?" - kérdezte. "A századik oldal körül" - feleltem. "És hány oldalas a könyv?" - kérdezte. "Úgy kétszáz..." - válaszoltam, mire ő: "Akkor olvasd gyorsabban". Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan mondja, vagy tréfál?

    Az is megfordult a fejemben, hogy mi van, ha egyszerűen abbahagyom? Vajon meggyógyulok-e másnapra? Kipróbáltam. Egy napig elő se vettem a könyvet. Nem történt semmi. Bosszantott a dolog, de tudtam: ennek bizony a végére kell járnom.

    Szerencsére ismertem a történetet (és az is árulkodó volt, hogy a regény önmagában is egy visszaemlékezés), így tudtam, hogy Karinthy a végén meggyógyul. Világos volt hát, hogy számomra is van remény.

    Azt is sikerült kiszámolnom, hogy ha öt nap alatt jutottam a könyv feléig, akkor újabb öt nap múlva minden C-vitamin és Algopyrin-kúra ellenére is meg fogok gyógyulni. Próbáltam gyorsabban olvasni, de valahogy nem sikerült. A könyv és a betegségem megkövetelt egy ritmust, amit nem lehetett felborítani. Mint egy metronóm.

    Amikor Karinthy megérkezett Stockholmba, én már lábadoztam. Már nem volt lázam, de a makacs köhögés nem akart múlni. Amikor a műtétre készítették elő, a barátnőm is lebetegedett. Az orvos közölte vele: vakbélgyanús, lehet, hogy műteni kell. Már nézegettem, hány oldal van még hátra a könyvből...

    Amikor Karinthy átesett a műtéten, nálunk kiderült: nem lesz szükség beavatkozásra. Ahogy lábadozni kezdett, az én köhögésem is egyre kevésbé volt nyomasztó. Végül szerencsésen meggyógyult mindenki. A barátnőm is, Karinthy is és én is. Mindenesetre furcsa volt végigélni...

    Éppen lakásvásárlás előtt állunk, jelentős hitelt fogunk felvenni, és hosszú időre eladósodunk. Nem tudom, hogy el merjek-e kezdeni olvasni egy másik könyvet, amit szintén karácsonyra kaptam. Márai Sándortól A szegények iskoláját...

Budapest, 2008.